Ahogy a cím is érzékelteti, kilépek az irodai témából. Két hete nem írtam, pedig pont itt vannak az első élmények a kávéházi munkámról. És ezeket szépen meg is fogom osztani veletek. Cserébe a türelmes várakozásért, addig is skiccelek némi friss, személyes utiélményt.

Szeret a család utazni. Kikapcsol, szórakoztat, és összetart. Most egyelőre a repülés élménye látszik a legmaradandóbbnak. Kezdjük ott, hogy az átszállás mindig problémás. Ha túl rövid azért, ha túl hosszú, hát azért. No, most túl kurta  lett. A röpke egy órával későbbi startolás a rohanás és a gyors terminálváltás ellenére is a járat lekésését jelentette háromfős csapatunk számára. Délután, nagypéntek. Ez csak azért lényeges, mert az ezt követő alkudozás során mindjárt megkaptuk, hogy ez az év legzsúfoltabb napja. Ezért nem is megyünk tovább, csak ha itt jól kialudtuk magunkat. Könyörgés, gyerekre mutogatás, operajegyre hivatkozás, szívlágyítás. Lassan jövünk fel, először egy két óra múlva stand by – vagy sikerül vagy nem -, végül csak szerzünk 3 nyavalyás helyet a három és fél óra múlva esedékes gépre. Megkönnyebbülés, cígölödés, a vígasz étkezési jegyek beváltása. Kivárjuk. Belszállunk. Csak be! Fel azért még  nem! Sebaj, végre James Bondot nézhetek. Aztán azt sem, mert a kapitány elmeséli, hogy az egy órája bütykölés alatt álló panel végleg szerelhetetlennek bizonyult, kicserélik, viszont ha addig mi inkább kiszállnánk. Megszerezzük aznap a második étkezési jegyet. A reptér lassan kiürül. Jön a kapitány! Az elmúlt másfél óra elegendőnek bizonyult a cseréhez. És jó híre van: a Jumbo működik! De azért biztonság kedvéért elgurul most a reptér másik oldalára és kipróbálja teljes gázzal is. Hű, de jó! Újabb másfél óra, ismét előttem Bond, és elreppenünk. Este 8 helyett így érkezünk hajnal fél 3 fele. Enerváltan gyűjtöm be a csomagokat, 3ig még pont tudok számolni, ezért gyanús, hogy csak kettőt vettem le a szalagról. Hol a harmadik, kérdem a személyzettől, és amikor rám néznek és megkérdik, én vagyok-e miszter gábor, érzem, hogy nem állunk jól. Jegyzőkönyv, majd a szállodába hozzák, irány a taxi. Hajnal négykor ébresztjük a hotel recepcióst, 10 perc szöszmörgés órának tűnik – tényleg nem tudja a pasas kezelni a számítógépet, de így hetven felé ez érthető. Fekete, kétméteres londínert nem tudják felébreszteni, pedig ő nem több 65-nél. Felcuccolunk magunk. Álmosságtól becsukott szememmel nem látom a gyerek pótágyát. Kinyitom. Így sem. Lefektetem őket, lemegyek reklamálni. Közben előkerült egy ötvenes kis köpcös latinó, és ez a kiszolgáló trió nézte egymást. Mert azt  5 perc alatt összetették, hogy nincs még egy pótágy az egész épületben, csak olyan, amin valaki alszik. Most mi legyen? – kérdezték tőlem. Én pedig annak a véleményemnek adtam hangot, miszerint ezt maguktól kéne kérdezni. Telt az idő, tarrbélásodott a hangulat, bepöccentem. Fél ötkor azzal cipeltem át a családot a megszerzett 70 négyzetméteres lakosztályba, hogy ez itt a fordulópont! Megszakadt a balszerencse-sorozatunk, holnapra kialusszuk magunkat és csak a kandallós, kétszobás hodály marad! És ezt joggal gondoltam így, hiszen ebben a pillanatban egyikünk sem sejtette, hogy a fekete laptoptáskánk, jól megtömve elektronikával, kiszállásunk után tovább folytatta útját a taxi hátsó ülésén…

Slusszpoén? Van persze. Mert két nap múlva már a 3 vándor ismét egy repülőn ül, ami menetrendszerint indulni látszott! Mígnem gyermekünk oldalbabökött: kiszállt a pilóta! Ugyan, mondom, “automatán repülünk”, így az anyja. Mosolyunkat a következő közlemény fagyasztja le: “Kedves utasaink! Kapitányunk betegnek érezte magát, ezért kiszállt és hazament!” Mondjuk, jó, hogy nem út közben!!