Avagy hogyan jelennek meg a kortárs magyar írók a social mediában? Kell-e félteni érzékeny lelkűnek, elefántcsonttoronyba zárkózottnak képzelt szerzőinket attól, hogy az internet zajos, 5 másodperc alatt feldolgozható impulzusokkal teli világában végleg elsikkadjon a jelenlétük? Naná, hogy nem!

Az író és a közönség kapcsolata mindez idáig jól bejáratott keretek között alakult: az író felolvasó- és beszélgetőesteken vázolta fel művével kapcsolatos gondolatait, illetve olvasott fel a szövegekből, a megjelenés előtt álló kötetekből a kanonizált (és kanonizáló) irodalmi orgánumok maroknyi csoportja hozott le részleteket, a könyvfesztiválon pedig dedikáltatni lehetett a megjelent könyvet a napernyő alatt kornyadozó szerzővel. A megjelent kötetek reklámozása ezen felül kimerült a folyóiratokban megjelenő kritikákban, valamint a kiadó által megrendelt sajtóhirdetésekben.

A netes irodalmi portálok kibővítették az érintkezés lehetőségeit: a litera.hu-n, a KönyvesBlogon és társain számtalan – a nyomtatott verziónál frissebb – kritika és ismertető jelenik meg, gyakran rövid, könnyen befogadható formában. A literán hagyományosan fenntartanak egy boxot a hetente rotálódó vendégszerző írók blogjainak is. A rendszeresen frissített blog mint keret amúgy a feltörekvő költőnemzedék nem egy tagjának (például a Telep csoportnak) hozott a szakmán belül szélesebb ismertséget.

Azonban ezek a felületek sem nyúltak túl a kortárs magyar irodalmat már eleve fogyasztók körén: olvasóik általában célirányosan, a tartalmat és a szerzőket érintő határozott előismeretekkel és elvárásokkal látogatják őket.

A webkettő megjelenése sok félelmet gerjesztett az irodalmi hagyományokhoz ragaszkodók körében. Ami az Instagram népszerűvé válása volt a hivatalos fotósok körében, nagyjából azt jelentette a blog és főleg a Twitter a maga 144 karakterével a szöveg szentségét felmagasztalók számára. A felmérhetetlen mennyiségben és forrásból áradó szövegek, az egyre rövidülő koncentrálási idő, ami az információdömpinggel jár, sokaknak azt a fenyegetést hozta, hogy a magas irodalom kiszorulva a fő áramlatból szükségszerűen elpusztuland.

Pedig az írók nagy része – és köztük a magyar szerzők is – nem csak hogy lépést tartanak a korral, de gyakran élvezettel ki is használják az új médiumok nyújtotta lehetőségeket. Lássuk, hogyan!

A hazai írók legkisebb csoportját képviselik azok, akiknek hivatalos Facebook oldaluk van, ahonnan közvetlenül érik el a rajongókat és potenciális olvasókat. Itt osztanak meg szövegrészleteket, gyűjtik egy helyre a megjelent kritikákat, kommunikálnak az olvasókkal. Erre jó példa Háy János vagy Kukorelly Endre oldala.

Bár az utóbbinál az írónak és a politikusnak is osztoznia kell a hivatalos oldalon, nem mondhatni, hogy az irodalmi vonal háttérbe szorulna. Sőt olykor egy-egy Facebook poszt erejéig is remekel. És vitathatatlan, mennyivel több embert elér így direkt módon, mint egy irodalmi folyóiratban megjelentetve (bár a kettő természetesen nem zárja ki egymást).

Van olyan szerzők, akik elsősorban a Facebookon publikálják a verseiket, a kötetbeli megjelenést másodlagos fontosságúnak ítélve. Ez felveti azt az érdekes és egyre időszerűbb kérdést is, hogy mennyiben van még létjogosultsága a nyomtatott kötetnek, amelynek a bolti ára még elsőkötetes szerzők esetén is 1500-2000 forintnál kezdődik, míg neten sokkal gyorsabban, ingyenesen és nagyobb tömegekhez tud eljutni. Ha az ember lemond a kötetek után járó honoráriumról, és megelégszik az ismertség dicsfényével, akkor az interneten elérhető verzió átveheti a nyomtatott kötetek szerepét.

Jó példa erre a kérdéskörre Belányi József nemrég indult kampánya, aki “közösségi kötet” szerkesztésébe kezdett Facebookon.

Az oldal ígérete szerint akkor jelenik meg kötet, ha összegyűlik 2500 lájk az oldalra (még 1500 hiányzik hozzá…). Az oldal rajongói választhatnak borítót, szavazhatnak a versekre és illusztrációkra. Bár a végcél mégiscsak a klasszikus nyomtatott verseskötet, az online kampány (és annak a magyar irodalmi életben újszerű volta) és a közösségi akaratnak a hagyományos szerkesztői pozíció fölé helyezése az előbb vázolt tendenciákról tanúskodnak.

Bari Máriusz (Damage) kezdeményezése is egyedülálló: a 2012-ben megjelent Damage Report című kötete olyannyira közösségi, hogy akár örökbe is lehetett fogadni egy oldalt (paypal átutalással), és az örökbefogadó a saját gondolatait is belefűzhette. Az oldalak alján lábjegyzetek helyett QR kódokkal találkozhatott az olvasó. A könyvet e-book formájában is meg lehetett vásárolni, egy évvel később pedig megosztotta az oldalon az ingyen letölthető pdf verzióját.

Vannak olyan szerzők is, akik a hagyományos keretek közt megjelent új kötet népszerűsítésére használják a Facebookot, az ott elterjedt népszerű marketingfogások bevetésével. Cserna-Szabó András például közvetlen, laza stílusában vezetett oldalán stílszerű ajándékot ajánlott fel a gasztronómiai szállal is bíró kötete kapcsán: egy Közös Hurkázást a Művésszel.

Amúgy Cserna-Szabó megoldása érdekes, bár nem egyedülálló a hazai szerzők körében: külön az új – amúgy zseniális című – kötetének hozott létre Facebook csoportot, míg saját magának nincs hivatalos oldala. Kérdéses, hogy az első kritika- és rajongói levél-hullám után mennyire van értelme a külön kötetoldalnak, és nem elvesztegetett-e az abba fektetett energia. Cserna-Szabónál az is érdekes, hogy a higgadt távolságtartást sutba dobva milyen szenvedéllyel reflektál az oldalán a kötetről szóló kritikákra.

A fiatalabb nemzedék tagjai, mint például Pion István, Simon Márton vagy az Akkezdet Phiaiból a kanonizált irodalomba érkező Závada Péter nem rendelkeznek külön hivatalos írói oldallal, ám a legtermészetesebb módon használják saját brandjük építésére az oldalt: a kötetbemutatót, a költői esttel összekötött slam sessionöket eseményként meghirdetve több száz érdeklődőt verbuválnak össze, vagy vírusfilmként engedik útjára a kötetbemutató slammelő videót.

Erdős Virág netes jelenlétéről is külön szót kell ejtenünk. Nincs hivatalos írói oldala, egyedül a – főleg a Népszabadságban korábban megjelentetett – verseit teszi föl külön bejegyzésekként. A társadalmi, aktuálpolitikai problémákra reflektáló versek viszont őrületes sikert érnek el Facebookon. Ha van a magyar irodalomnak virális jelensége, akkor ezeket nevezhetjük annak. A verseket rengetegen megosztják, olyanok is, akik amúgy kevésbé vannak elköteleződve a magyar kortárs költészet felé, sőt a Facebookon szerveződött egy versmondó kórus is, a Na most akkor… című vers előadására, amit vírusvideóként szándékoznak terjeszteni.

A vers amúgy egy másik feldolgozásban, Paizs Miklós (aka Sickratman) és Darvas Kristóf előadásában is több ezres nézettségre tett szert (a nézettséghez a Milla csoport támogatása is nagyban hozzájárult).

Egy szó mint száz, a magyar írók többé-kevésbé elkezdték kihasználni a social media kínálta lehetőségeket akár saját nevük, akár egy-egy újonnan megjelent kötetük ismertségének növelésére. A webkettes jelenlét pedig két utat rajzol fel: vagy szembe megy a nyomtatott folyóiratbeli – azaz kánonban elfoglalt – reprezentációval, vagy épp ellenkezőleg: az itt megosztott és terjesztett szövegek az író saját brandjét, így a nyomtatott életművet is erősítik.