Május 2-án ünnepeltem a 12. betöltött élet- és munkaévemet a Cafénál. A tucatodikat. Ilyenkor mondanák, ha most elcsapna egy szép, tavaszi, koffeinmentes reggelen a szája elé banditásan textilt rögzített biciklisfutár a Kolosyn , hogy: “Hát, legalább szép, munkás élete volt!” De nagyon is élek. És emlékezem. Figyelem, személyes bejegyzés következik…
A minap egy szövegírójelöltet interjúztattam. A szokásos és szokatlan kérdések után gyanútlanul felajánlottam neki, hogy ha ő kíváncsi még valamire velünk kapcsolatban, ha van bármi, amit tudni szeretne, nyugodtan tegye fel a kérdéseit. És a csodába is! Feltette! Egyetlen kérdése volt: “Te mire vagy büszke a Cafénál?” Gondolom, látta az arcomon, ahogy az agyamban lévő kis fogaskerekek összeakadnak (talán a csikorgást is hallotta), és szépen lassan kibillenek az egyensúlyomból – no meg abból a fölényből, amit többek között az általa elfoglalt kanapé és a velem addig egészen stabil kapcsolatot tartó forgószék magasságkülönbsége is erősített. Szóval tartottam egy félperces – mondjuk úgy – hatásszünetet, aztán válaszoltam. Össze meg vissza.
Ha visszagondolok arra, mi minden történt már itt velem, velünk… Néha nevetek, néha majdnem sírok, néha ráncolom a homlokomat, és néha el is pirulok. “Volt itt már minden!” – mondhatnám össze-vissza foglalva, és akkor mázlid lenne, itt lenne a vége a posztnak. De, ha még nem hűlt ki a kávéd, és maradt bubi a kóládban, olvass csak tovább!
2001 májusában toppantunk be hárman az akkori Webigen irodájába és életébe. Valami tök mást akartunk csinálni, nem reklámot, de mivel az nem jött össze, Ivánék meg már szorgosan ügynökségeztek, elővettük a nagy multitudásunkat, és becsatlakoztunk. A nagy multitudásba érts bele nyugodtan minden szépet és jót: öt év a McCannben, és túlvoltunk már az ország első magyar nyelvű autós honlapján (nem vicc, 1996-ban még nem találtál ilyet a nagy világhálón), az első internetes élő közvetítésen egyenesen az Automobil'97 kiállításról, a mobilszámok hétjegyűvé alakulása kapcsán egy csekély 450 000 címes direct mail kampányon, egy – ügyfélközi döntésképtelenség okán – két kreatívval párhuzamosan futtatott Malév kampányon és még egy csomó-csomó mindenen. Azt hittem, mindent tudok már, nincs új a nap alatt. Aztán dehogy, és de.
Nem sokkal azután, hogy a lakáskulcsommal összeszereltem az asztali irattartót, elkezdődött a cafés életem. Kezdődött rögtön egy olyan kampánnyal, amelyen eljátszottam az ügyfélkapcsolatos, a szövegíró és a produkciós szerepkörét is – mindebből később majdnem szabad akaratomból a kreatív igazgatóit választottam hosszabb távra 🙂 De megoldottuk, mert jó volt a csapat, és nagyon akartuk. MERT A CAFÉBAN ILYEN A CSAPAT: JÓ ÉS NAGYON AKAR. Aztán jöttek a tenderek, új ügyfeleket kellett szereznünk, mindenki beleadott apait-anyait. És közben még arra is volt idő és energia, hogy új dolgokat találjunk ki. Volt egy mobilszolgáltató, küzdött az üzletek prospektustartóiban uralkodó káosszal, no meg azzal, hogy folyton változtak a készülékárak, amit az üzletekben kedvesen mosolygó, ám a nyomtatóval és a céges papír margókövetelményeivel kevésbé azonosuló alkalmazottak nem tudtak már követni. Erre alkottunk nekik egy szép kiadványparkot, és hozzá rögtön egy új rendszert – onnantól SMS-ben lehetett lekérni a mobilok aktuális árát, mindenféle előfizetési típusra. AZÓTA IS INNOVÁLUNK, HA TETSZIK – HA NEM, DE KIFIZETIK 🙂 Mobilapplikációkat fejlesztünk, a legújabb nyomdai trendekkel ismerkedünk, rendhagyó mechanizmusokon dolgozunk, rövidített nevű technikákkal barátkozunk (QR,AR, NFC), és ilyeneket alkotunk (IFP – találd ki, mi az), egy promóciós briefre komplett márkavilágot teremtünk. Mikor mit hoz az élet és a Mikulás.
Az évek alatt a csapat nagyra nőtt, a kis tizenpárfős cégből harmincvalahányfős cégcsoport, majd Magyarország legnagyobb hazai tulajdonú cége lett. Hazai tulajdonú, de már nem csak hazai, hiszen ma kábé 16 országban tevékenykedünk folyamatosan – médiát vásárolunk, átéelkedünk, promóciókat bonyolítunk, és mindenféle igényre válaszolunk. Hangosan ünneplünk minden díjkiosztón, bár lehet, hogy most nem mi vesszük át a Platina Effie-t, mint 2004-ben a Kontroll bevezető kampányáért – ami ESZKÖZPARKJÁBAN IS INTEGRÁLT VOLT, MEG CAFÉILAG IS. Nem volt olyan Cafés, aki nem kampányolt az autójára ragasztott matricával vagy a Natasha B-ben két sör mellett kapott küldetést teljesítve a Moszkván, a körúton vagy épp az Andrássyn. A DÍJAINK, OKLEVELEINK MÁR KILÓRA IS SZÉP SÚLYT NYOMNAK, és legalább olyan büszkék vagyunk a Prizmákra, Hipnózisokra, Golden Dove-okra, Pengékre és Lollipopokra, mint a tavaly megszerzett 2. helyre a Post-it Waron. Meg arra, hogy eredményesen szerepelünk nemzetközi versenyeken is – sőt, néha zsűrizünk is (megtörtént eset, 2007-2008. Echo Awards, igen, erre is büszke vagyok). És azt nem is meséltem a szövegírójelöltnek, amikor öt hétre bekameráztuk az irodát, és a weben élő közvetítésben lehetett bárki a Cafés élet nézője és résztvevője – ez volt a Café Live!
És tudod, mit? Az a felsővezető, akivel 2003-ban őrülten táncoltattam meg egy oszlopot az egyik Cafés bulin Kóspallag-Nagyirtáspusztán (jótékony homály hadd fedje kilétét), sőt az a másik felsővezető, akivel Eddára tomboltunk 2004-ben Parádfürdő szerintem egyetlen hajnalig nyitva tartó kocsmájában (dettó)… szóval ők még mind itt vannak. EZ EGY ÖSSZESZOKOTT, JÓ, EGYMÁSBAN MEGBÍZÓ VEZETŐI CSAPAT. És mint mondják, a fejétől bűzlik a hal…
Na körülbelül ilyen csekély strukturáltsággal adtam át büszkeségem okait ezüst tálcán a meginterjúvolt szövegírónak. És nem tudom, fogunk-e valaha együtt dolgozni, de nekem piszok jó lett a napom. Többet kéne interjúztatni… És közben jöhet egy újabb tucat év.