Hogyan járt túl az Óriás a saját eszén?

(Avagy néha nemet kell mondani)

Naponta hozunk kisebb-nagyobb döntéseket vállalkozásainkban. Mi egy nagyobb döntés után vagyunk. Alapos mérlegelés után visszautasítottuk egy Óriás tendermeghívását. Valóban nem volt könnyű döntés. Többször küzdöttünk meg a súlyos érvekkel, pro és kontra. 

shutterstock_34469254SAz elmúlt két évből közel 18 hónapot töltöttünk egy Óriás tévé-sorozatának gyártásával. Hatalmas munka, mindenki ilyenről álmodik, mi is euforikus hangulatban küzdöttünk érte. Egy nagy tenderen, az ország jelentős gyártói elől nyertük el. Igazi dicsőség. Pont nekünk való: a mi méretünkhöz, a mi tapasztalatunkhoz, a mi ambíciónkhoz illő feladat. Komoly munkát fektettünk a pályázat elkészítésébe. Nem voltak erős patrónusaink, az akkori döntéshozók nem voltak személyes ismerőseink. Az Óriás minket választott. A megtisztelő döntés, úgy tűnt, a teljesítménynek szólt.

Hatalmas kihívás, az indulás pillanatában látható buktatókkal és veszélyekkel. Az Óriások működését többé-kevésbé ismertük. Volt elképzelésünk arról, mik lesznek az előnyök, és gondoltunk az „óriásság” várható rossz következményeire is.

A semmiből építettünk fel egy komoly rendszert, amilyen addig nem volt – csak hatalmas televíziós csatornák állandó gyártóinak. Speciálisan erre a feladatra alakítottunk ki egy szisztémát, amely biztonságos, gazdaságos és kitűnően működő volt. Ebben a kategóriában talán az egyetlen az országban. Nem túl nagy, nem is kicsi. Olyan, amit – ha már nem kell – „be lehet csomagolni”, majd később – ha esetleg újra szükséges – aktiválni lehet, ha tetszik egy befektetés, például egy Óriásnak is, hiszen az ő pénzén került kialakításra. Először költeni kell rá, majd már pénzt termelhet. Azután kiderült, hogy az Óriások olyan nagyok, hogy ami az orruk előtt van, azt észre sem veszik. Ezt sem vették észre, ha másból nem is, ebből tudhattuk, hogy igazi Óriással van dolgunk.

A feladatot megoldottuk, a munkát elvégeztük. A határidőket, terveket, költségvetést sokszor komoly erőfeszítések árán is tartottuk. Rugalmasak voltunk, szakszerűek és alkalmazkodók. Lojálisak, megbízhatóak, átláthatóak maradtunk az első pillanattól az utolsóig. Azt hittük, az Óriások ezt várják el, ezt szeretik. Nem sokat tévedtünk: az Óriások ezt tényleg elvárják. Viszont semmit sem szeretnek. Az Óriások – aki már találkozott velük, tudja – olyan nagyok, hogy nincsenek érzelmeik, nincs arcuk és nincs valódi értelmük sem, ami pl. az „arcukon” megjelenhetne. Így aztán, valóban, minek is arc? Az Óriás olyan nagyon nagy, hogy nagyon! Az Óriás általában messziről jön, nagyon messziről. Az Óriás általában el sem tudja képzelni, hogy máshol is van valami, nemcsak ott, ahonnan ő jött. Sem elképzelni, sem megérteni nem tudja, mi is van máshol, mert a máshol számára valójában nem is létezik. Ha máshol van, akkor is azt hiszi, hogy a dolgoknak úgy kell történni, ahogyan otthon történnének.

Ha az Óriás ember lenne, ezek után azt mondanánk, hogy gőgös, ostoba és arrogáns. De nem ember.

Nem beszél, nem kérdez, nem mond semmit. Igazán magával sem ért szót. Talán néha önmagától is fél.

Elérkezett az új feladat, ami valójában nem is új. Ugyanaz.

Mi azt képzeltük, hogy az Óriás, ha eddig nem is, majd most magához szólít, mi illedelmesen odamegyünk, és elmondja, az addig jól végzett munkánkról mit is tart, megkérdi, mi hogyan, mit is gondolunk.

De az Óriások nem ilyenek! Nem mondanak, nem kérdeznek semmit.

Gondoltuk, segítünk, ha már olyan óriási Óriás, hogy magán nem tud segíteni. Meghívattuk magunkat, hogy elmondjuk, hogyan is láttuk mi az elmúlt időt, amit az Óriással töltöttünk. Pontokba rendeztünk mindent, csak a fontosakat vittük el, csinosan, okosan rövidre szabtuk, hogy még egy Óriás is érthesse. Objektívek voltunk, még önkritikusak is, hátha így szóra bírjuk az Óriást. Nem, nem és nem. Az Óriás nem beszél. Az Óriás hallgat. Meghallgat! Nagy dolog. Óriási nagy dolog! Majd egyszer csak csoda történt, az Óriás megszólalt, az Óriás beszélt. Na nem sokat, csak egy szót, annyit mondott bele a világegyetembe, hogy: TENDER.

Ennyit ér 18 hónap munkája, ennyit ér minden, amit felépítettünk, ennyit ér a közösen megszerzett tapasztalat, ennyit ér egy kidolgozott know-how, ennyit ér az első munka osztatlan és mindent elsöprő sikere. Az Óriás annyira óriási nagy Óriás, hogy neki megéri akár nulláról újraépíteni valamit, amit már egyszer felépített neki valaki. Ami bizonyítottan működött, és sikerre vitte őt is. Az Óriásnak nem éri meg a működőt tökéletesíteni, ha van mit rajta megjavítani, cserélni – azt elvégezni, arra koncentrálni.

Mire is való egy tender? Például segíthet kiválasztani a legjobb ajánlatot egy olyan helyzetben, amikor is egy lehetőleg jól körülírt új feladatot kell megoldani. Itt azonban szó sem volt új feladatról. Egy olyan feladatról volt szó, amelyről – akaratunkon kívül és szerénytelenség nélkül – ebben a városban mi tudtunk a legtöbbet. Mi okunk lett volna tenderre menni más, a témában – akaratukon kívül, szerénytelenség nélkül – teljesen járatlan vállalkozókkal? Ha nincs új feladat, ha minden alapvetően ugyanaz, mint már egyszer korábban, mi oka lehet tenderre hívni boldog-boldogtalant? Talán az árakat így lejjebb parancsolhatnák? Talán még pár ötletet innen-onnan begyűjthetnének?

Nem, ebbe pusztán egy Óriás játékos kedvéért nem mehetünk bele. Ennél mi többek vagyunk, ebben nem lehetünk egy Óriás segítői.

Így jutottunk hát a fent már leírt nagy elhatározásra, hogy ez egyszer nemet mondunk az Óriásnak.

Az Óriás pedig ott állt magában, és a hét kiszemelt közül – velünk együtt – négytől tender helyett egy óriási nemet kapott, a másik háromból egy csak a létszámot gyarapította, a maradék kettőből pedig választhatott… Elveszítette az alkalmas jelölteket, elveszített egy halom időt, elveszített egy működő rendszert, méltatlan helyzetbe hozott számos szereplőt, alkotót. Akkor vajon mit nyerhetett?

Az Óriás, mint már tudjuk, olyan óriási nagy Óriás, hogy észre sem vette, hogyan járt túl a saját eszén.

Facebook Comments
Megosztás Google Pluson