Ha valaki pr-sek és újságírók közé keveredik, csakhamar azon kapja magát, hogy felvetődik az örök gumicsont téma, azaz minek kell a szakmának, a népnek, bárkinek az oly sokat szapult sajtótájékoztató fenntartása, megtartása. Máris hallom az evidenciaként kezelt közhelyeket: elavult, csak a pogácsavadász újságírókat lehet ezekre elcsábítani, és sosincs több egy ilyen eseményben, mint egy két soros hír, csak jól felduzzasztják a témát a sok szájtépéssel az esemény kreátorai.

Jól ismert vélemények ezek, és mégsem teljesen igazak. Persze mindig akadnak olyan sajtórendezvények, ahol a márka önfényezése előbbre való a nagy igazságok kimondásánál. Viszont az is igaz, hogy még mindig ez a forma az, amikor a szakmabeli zsurnaliszták, az iparági megmondók és trendteremtők összetalálkoznak és fehér abrosznál, vagy kockás terítő mellett váltják meg vagy vágják át az őket feszítő szakmai gordiuszokat. Értem én, hogy divatos és elévülhetetlen dolog megásni, hamuval és földdel jól megszórni a sajtótájékoztató sírját, ám attól még vitathatatlan, hogy az esetek többségében és a tapasztalatok alapján még mindig ez az egyik leghatékonyabb kommunikációs csatorna – híd, zsilip és egyéb információs átkelőhely a nyilvánosság felé.

De mert oly régóta üzembiztosan működik, azért az nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobbá tenni, avagy egyszerűbbé, hogy mindenki azt és úgy vegye ki belőle, ahogyan számára a legmegfelelőbb. Aki nem akar eljönni, ne jöjjön el, aki nem akar bekapcsolódni, ne tegye, de mégse érezze azt, hogy lemaradt. Ha akkor nincs rá ideje, amikor van, pótolhasson, ha csak részinformációkra van szüksége, akkor azt is elérhesse. Megannyi elvárás, irány, aminek meg kell felelni, és örömmel közlöm: meg is lehet.

Megoldás: a virtualizálás. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy egy újságírók előtt tartott sajtótájékoztatót rögzítünk kamerákkal, és azt utána jól megosztjuk a közösségi térben. Szép is lenne, ha csak ennyi lenne, mert akkor ezzel adtunk maximum egy további kimenetet az egyébként már lefutott eseményünknek. Hasznos ez is, de messze nem kielégítő és korántsem egyenlő virtualizálás fogalmával.

Amikor arról beszélek, hogy virtualizáljuk a sajtótájékoztatót, akkor az információk azonnali és legteljesebb formában való megosztásáról beszélek. Kezdjük azzal, hogy amikor elkezdődik, akkor az a minimum, hogy arra az eseményre bárki, bárhonnan be tudjon logolni, és a képernyőjén keresztül követni tudja élőben a történéseket. Ha kérdése van, azonnal feltehesse, és arra direktben választ is kapjon. Ha valami bővebben érdekli, akkor azonnal elérhetőek legyenek számára a letölthető dokumentumok közt a számára érdekes, kiegészítő – persze publikus – hírmorzsák. Ha fotót, B-rollt, vagy egyéb footage-ot szeretne az előadókról, a témáról az is azonnal ott legyen a “Download” mappában az oldalon, és miközben megy a tájékoztató, ő már boldogan szerkeszthesse a saját szösszenetét.

A titok, ami igazán nem is az, az interaktivitásban van. Az biztos, hogy az egyirányú kommunikáció kora már a sajtómunkában is lejárt lemez. Viszont a hírversenyben a vállalati kommunikációs csapat azzal ragadhatja továbbra is magához a kezdeményező szerepet, ha képes a gyors reagálásra, azaz ha látja, mi a szükséglet sajtó oldalról, és erre prompt választ tud adni. Nem újdonság, de ideje lenne széles körben ezt mindenkinek magáévá tenni. Egy virtuális sajtótájékoztatónál – ahol az újságírók a képernyő mögött ülve még bátrabbak is, mint “live” az eseményen első sorban ülve – pedig nincs is jobb terep arra, hogy a a két szakma jeles képviselői kihozzák egymásból a legjobbat, a maximumot, és mindenki boldogan vonuljon el a virtuális színtérről azzal a tudattal, hogy megérte erre fordítani azt az 1-2 órát..

Biztos nem egyet vagy kettőt kell aludni, hogy a virtualitás beépüljön a mindennapok sajtómunkájába, de már nyílnak mindkét oldalon a lehetőségek, fel-felsejlenek az elképzelések, hogy pogácsát felcseréljük mindenki örömére az online cookie-ra.