A legnagyobb projekt

shutterstock_111710756SA Kinizsi 100 hazánk egyik legismertebb és legkeményebb teljesítménytúrája. Május utolsó szombatján Békásmegyeren dördül el a startpisztoly, a résztvevőknek 24 órájuk van, hogy megtegyék a közel háromezer méternyi szintkülönbséggel tarkított 100 kilométeres távot – gyalog. Az indulók gyakorlott sportemberek, hegymászók, de harmaduk így is feladja.

Én mégis különösebb túrázós előélet és felkészülés nélkül, egy Caminóval a lábamban, de jóformán az íróasztal mellől felállva vágtam neki a távnak, hogy 23 órával később az örömtől és a fájdalomtól zokogva, egy csomó tapasztalattal felvértezve érkezzek be a tatai célba. Kérem, ezt ne próbálják ki odahaza!

JpegKinizsi 100 szinte mindenben megfelel egy komplex kampánynak, a maga kihívásaival és tapasztalataival. Türelmetlenek ugorjanak a végére, ott az összefoglalója, mit tanultam meg – újra – életem leghosszabb hétvégéjén. Aki velem jönne virtuálisan hegyen-dombon át, olvasson tovább!

A tervezés

A túra előtt órákon keresztül számoltam és terveztem az előttem álló távot. Percre pontosan beosztottam a szakaszokat, külön algoritmus alapján szoroztam az emelkedőket, kalkuláltam a növekvő fáradtságot, a sötétedés és a hideg miatti lassulást, pihenőidőt iktattam be, de még arra is volt számításom: mikor mit eszem-iszom, kábé kalóriamennyiséggel. A gyakorlat hamar vissza is igazolt, nem kis teljesítmény, hogy a táv harmadáig, 33 kilométeren át percre pontosan érkeztem az igazolópontokhoz, tartottam magam az előírtakhoz. Ott azonban valami javíthatatlanul elromlott, úgyhogy jöhetett az…

Újratervezés

Hamar kiderült, a tervezettnél korábban lassult a tempóm. Féltávra mintegy 30 perces késést halmoztam fel, és hiába hagytam rá pluszidőt a teljesítésre, világosan látszott: ez az eredeti plán szerint nem lesz meg. Úgyhogy egy szembejövő kukába laza csuklómozdulattal kidobtam az összes számítást, és egy félórás pihenéssel egybekötve teljesen újraterveztem a hátralévő távot. Jóval szorosabb, de a jelen állapot szerint tartható tervet kovácsoltam a maradék ötvenre. Igyekeztem ezt is tudományos pontossággal összerakni, a hiba legkisebb lehetősége nélkül, amiben azért nagyon sokat segített, hogy már fejben megvoltak a képletek az első tervből. Azonban…

Holtpont

Ötven után valamennyivel, egy nem is túl nehéz szakaszon, minden előzetes figyelmeztetés nélkül beütött a krach. Egyszeriben elfogyott minden erőm, haza akartam menni, feladtam testben és lélekben, a következő faluig akartam elvánszorogni egyedül, ahonnan mehetek már vissza busszal. Rögtön meg is vigasztaltam magam: ötven kilométer gyaloglás is bőven sok és kiemelkedő teljesítmény, vállon leszek veregetve, este alhatok, szép volt, köszönöm, nekem ennyi.

Motiváció

Csak még egy ellenőrző pontig. Nem a végéig, csak a következőig. Addig kell eljutni. Menni még úgy két órát. Elővettem hát a hátizsákomból az mp3-lejátszómat, és elindítottam az ilyen helyzetre jó előre bekészített Armin van Buuren mixet. Kétórányi lakossági trance pont alkalmas rá, hogy a monoton zene gyors tempójára szedjem a lábam. Az új cél ismeretében a testem is hirtelen rádöbbent az agyam által ekkor már egymásutánban közel hetvenezredszer elküldött üzenet („Lépj!”) értelmére: tudniillik gyaloglás van. Végeláthatatlanul. Nem szaporítom: négyszer ment le a mix egymás után, 8 óra alatt egy életre megutáltam Armin van Buurent, de képes voltam leküzdeni újabb harminc kilométert. De közben besötétedett, ami újabb kihívást tartogatott.

Segédcsapatok

Ilyen felkészültség mellett meglepő, de világítás nélkül maradtam éjszakára az erdőben.  Az alapos tervezésben szerepelt ugyan a kislámpa, de az nem, hogy az elem, és a tartalékba vitt három másik is negyedórán belül megadja magát. Így történt, más megoldás után kellett nézni. A túrát olyan kétezren kezdtük el azzal a feltett szándékkal, hogy időn belül Tatára érünk, volt tehát körülöttem számos sorstárs. Igyekeztem olyan nagyobb társasághoz verődni, akik előbb indultak nálam, jobban szorította őket az idő, tehát feltételezhetően gyorsabb haladásra kényszerültek, mint amilyet én magamnak képzeltem. Céljaikat használtam eszközként, próbáltam magam „felhúzatni” velük a következő hegycsúcsra, tartani a lépést velük, fejlámpájuk fényében meglátni a köveket, buktatókat.

Kivételes teljesítmény

Így történt, hogy 80 kilométerrel a lábamban az utolsó hosszú meredek emelkedőn is sikerült 4,5 km/h átlagot elérnem, ami bőven felülmúlta minden előzetes várakozásomat.  A végső kilométereken pedig már csak egy dolog vitt előre: a látható közelségbe került célszalag. És talán még egy dolog, ugyanaz, ami elindított az útra – a cél elérésébe vetett vak hit, a feltétlen bizalom abban, hogy én erre képes vagyok, még ha minden racionális érv ellene is szólt. Nem vagyok hegymászó, nem vagyok túrázó, de igenis tudok száz kilométert gyalogolni egy nap alatt. Meg. Tudom. Csinálni.

sajat_foto_a_celban_bar_nem_en_fenykepeztem_de_az_en_telefonommal_keszult

A végére a tanulság, avagy mitől Kinizsi 100 minden egyes projekt:

  1. Minden projekt alapos, részletes és a végletekig kidolgozott tervet igényel már a megkezdés előtt, nem lehetnek benne „majd valahogy megoldjuk”-szerű fehér pontok.
  2. Ha felismerjük menet közben, hogy eltértünk a tervtől, késlekedés nélkül, azonnal újra kell tervezni nemcsak az adott részt, de az egész hátralévő szakaszt is!
  3. Számítani kell előre a projekt holtpontjaira – megakadó papírmunkára, kieső munkatársra, kivitelezhetetlen alpontra, a megvalósításhoz hirtelen mégis hiányzó eszközökre -, ezek kezelésére előre ki kell dolgozni procedúrákat.
  4. Készülni kell előre a projekt közben felhasználható motivációs eszközökkel, a lelkesedés fenntartására vagy a holtpontokon való túllendülés elősegítésére.
  5. Egy-egy alponthoz bátran be kell vonni segítséget, ne legyen lelkiismeretfurdalásunk emiatt. Minden résztvevőnek megvan az érdekeltsége a projektben, amiért beszáll. Ne hálálkodjunk, használjuk fel tudását bátran a cél érdekében.
  6. Minden projektben szükség van egy-egy előre nem várt, nem kalkulált kivételes teljesítményre. Ez a hatékonyságnövekedés legjobb indikátora.
  7. És végül: a projekt csak akkor ér véget, amikor összefoglaltuk, hogyan csinálhattuk volna még jobban, és hogyan fogjuk legközelebb a tapasztalatok birtokában hatékonyabban végrehajtani.

Az utolsó ponthoz csak annyi: még a célban megfogadtam, hogy ez volt életem első és egyben utolsó Kinizsi százasa. A fájdalom és a fáradtság múltával azonban már egyre inkább azon agyalok, hogyan fogom jövőre optimálisabb erő- és időbeosztással leküzdeni a hegyeket meg a kilométereket. Kinizsi, jövőre megint jövök!

Facebook Comments
Megosztás Google Pluson