Kvázi bármely újságíró megmondhatja, hogy a postafiókját naponta elönti a sajtóközlemények áradata, amelyeket lelkesek pr-sek, vállalati kommunikációs szakemberek kalapálnak össze a legjobb szándékkal és tudással. Mégis gyakran vajmi kevés eredménnyel jár a befeccölt munkájuk.  A hiba vajon kinek a gépezetében van?

A válasz szögfej egyszerű: senkiében. Könnyen el lehetne intézni a dolgot azzal, hogy az újságíró és a kommunikációs ember nem érti egymást. Kijelentve azt, hogy mást vár az egyik, mást tud adni az utóbbi, ám ez sem feltétlenül így igaz. A hírérték fogalma – amelyet mindkét fél rendre számon kér a másikon – elkezdett átértékelődni, de úgy is mondhatjuk, hogy zuhanórepülésbe fordulni.

Régen ez a bűvös szó egyértelműnek tűnt. A régen valóban régen volt, mert az információbőség kora szerény becslés szerint jó 12-13 éve köszöntött ránk, és azóta devalválódik minden a gombamód bővülő online világban. Ma már annyi az álhír, a fél-hír, a kiszivárogtatott hír, a kicsi hír, a botrányos hír meg a többi hírmutáns, hogy azt, hogy valóban mi a hír, ami valóban fontos, már élő ember nem tudja megmondani. Nincs ezzel gond. Jelenleg ilyen a világ körülöttünk, és ehhez kell idomulni, akár szerkesztőségben, akár egy pr-ügynökségben áldozzunk időt és figyelmet a hírgyártás magasztos tevékenységének.

Hogyan érdemes idomulni? Önkritikát gyakorolok pr-esként, és azt mondom, hogy nekünk elsősorban meg kell tanulnunk röviden írni. Lejárt már a két gépelt oldalas közlemények kora (bár szerintem soha nem is volt rájuk igény, de miután volt nekik hely, megjelentek).

Másrészt, amit leírunk röviden, azt ki kell egészítenünk mindenféle audiovizuális földi jóval (képpel, filmmel, infografikával). Az emberek egyre kevesebbet olvasnak, inkább képeket, képkockákat lapozgatnak és néznek. Lehet szembe menni az árral, és az embereket olvasásra szoktatni, de felesleges, mert ez Harry Potteren kívül egyébként is keveseknek sikerült.

Harmadrészt, azt is látnunk kell, hogy nem kell mindent megírni (közleményben). Gyakrabban kell keresni az alkalmat a találkozásra az újságíróval, és egy rövid chatben, vagy egy Skype-hívás alkalmával személyesen elregélhetjük neki pár mondatban mindazt, amit amúgy hosszan, néha kimért, tárgyilagos stílusban írásban közölnénk vele. A személyes kapcsolatok kiveszőben vannak, jó lenne ezeket így is visszahozni.

Pr-es oldalról még hosszan lehetne sorolni a megoldási javaslatokat közlemény-kontroll címszó alatt, de mert a vonatkozó irodalom is terrabájtnyi, meg az érzések is annyira sokfélék ebben a témában, ezért ezt a gondolatsort itt lezárom. Viszont az újságírók felé is lenne egy kis segítő szándékú kirohanásom, ami már túl is megy a közleményekkel kapcsolatos para vizsgálatán. Nincs ugyanis azzal baj, ha nem érdekes, unalmas, nem releváns vagy más jelző miatt elvérzik a kiadott közlemény a hírszerkesztőnél. A fura helyzet akkor áll elő, ha az érdektelennek tartott közlemény mégis megihleti az újságírót, és megzenésíti az általunk közleményesített formába öntött témát, ám végül a kész cikkhez minket, „ötletadókat” már meg sem keres, vagy ami furcsább, konkurens vállalati embereket szólaltat meg benne.  Nem jó irány, de nincs késő, hogy változtassunk rajta.

Viszont lassan bárki hírgenerálóvá válik, és egyre szűkül a tere annak, hogy csak arról beszéljünk, írjunk, ami irányítottan kigondolunk. Egyre inkább az a forgatókönyv válik valóra, hogy arra reagálunk, és ahhoz kapcsolódunk, ami a kisebb vagy nagyobb közegünket izgalomban tartja. Ha okosak, szerencsések és előrelátóak vagyunk, akkor azért a kezdeményezők továbbra is mi magunk lehetünk (pr-es és újságíró egyaránt), és akkor a közlemény is köszöni jól lesz, illetve megmarad mint hasznos hírvivő csatorna.