Azt gondolhatnánk, hogy ezt a kérdést két ember közti párbeszéd alapján vagy egálra, vagy arra hozhatjuk ki, hogy én vagy ő. Az elmúlt időszakban azonban éles ügyfélhelyzetben sokszor átértékeltem a kérdésre adható választ, és legtöbbször már inkább azt mondom, hogy az igazság – mint mindig – most is félúton van.

A kommunikációs munka bizalmi jellegű. Jól megismered az ügyfeled, beleásod magad abba a területbe, amellyel foglalkozik, felméred őt magát, erősségeit, gyengeségeit, és feltérképezed az eddig feltérképezetlen részeket, azaz, hová érdemes benyomulni a kommunikációs mondókánkkal, amit természetesen erősen kötni szeretnénk a klienshez. A legtöbbször ezen az egyszerű folyamatábrán úgy hatol át az ügynökségi kommunikációs ember, mint szamuráj kard a zsírpapíron, ám vannak esetek, amikor akadozik a munka, és nem jön létre az a kémia, ami a bizalmat alapozza, és a sikeres együttműködést olajozza. És ilyenkor bizony a címben feltett kérdés különböző csomagolásban, árnyalatban el is hangzik. Pedig sem helye, sem ideje nincs igazán, hogy terítékre kerüljön, mert a startpisztoly eldördülése után nem egymás legyőzése lenne a cél.

Leggyakrabban a gazdasági kényszer hoz ki görcsösséget mindkét oldalból. Görcsösséget és ezáltal kisebb rugalmasságot az ügyfélnél, hogy befelé is bizonyítsák: vigyázunk a pénzünkre, és nem szórjuk el mindenféle csillárom-virágom kommunikációs boomra. De görcsösség jelentkezik az ügynökségi embereknél is, akik tesznek, és még tesznek egy lapáttal a kiérlelt ötletre, hogy 1000 százalékosan látassák: itt a tudás, itt van minden, amire neked, kedves ügyfél, a következő 110 esztendőben szükséged lehet. Ezek mindkét oldalon tévutakra vihetnek, és érdemes innen visszalépni egyet.

Nyár van. Vegyünk nagy levegőt. Ha a balatoni szél megcsap minket, örüljünk annak, ha a sós vízzel itatott adriai szellő keveredik a légutainkba, annál jobb. A lényeg, hogy ősszel, amikor új időszámítás kezdődik, és a napi rutin váltja a nyári „manyánát”, akkor az legyen a legfőbb, hogy mindkét fél az összjátékra figyeljen, és ne a szóló megoldásokra. Hassunk egymásra, inspirálódjunk mindkét oldalról, és ennek a kimenete csak pozitív lehet.

Ráadásul nem kell nagyot változtatni. Mi kommunikációsok örüljünk annak, hogy az ügyfél felvett minket a táncrendjébe. Korlátlanul vagy korlátosan, de mégis bizalmat adott nekünk, mert számára a kommunikáció nem főtevékenység, azért kért fel minket, hogy segítsük őt azon a területen, ahol eddig kevés, vagy semmi sikerrel nem járt. Ez feltételezi azt is, velünk van, bekapcsolódik, irányokat mutat, és a háttérből támogat. A jó kommunikációs pedig ezekre hallgatva olvas a jelekből, mint az apacsok a bölényvonulások nyomaiból, és fel-felszedegetve a közös halmazba bepakolt gondolatokat olyan megoldást szállít az ügyfélproblémára, amely kreatív, de nem “túlkreatívkodott”, és az üzleti/ügyfél célokat a legoptimálisabb módon támogatja.

Ha ez az építkezés így valósul meg ügyfél és ügynökség közt, akkor senkit soha többé nem fog foglalkoztatni, hogy ki volt az okosabb: mi vagy ti?