Csak a hirtelen jött hideg lehet az oka, semmi más. Mármint annak, hogy az elmúlás egyáltalán az eszembe jut. Nem szokott. Hiszen egész életem, ahogy a többségé az állandóságra, a sebezhetetlenségre, a minden-csak-jobb-lehet elvére épül. És ezzel nem csupán mi emberek vagyunk így, hanem a cégek és a márkák is. De menjünk sorban.

Damaszkusz. Bazár. Vagy 5 éve már, hogy ott jártunk kettesben. Diktatúra – mondtuk – turistának jó, rendőr/katona minden sarkon, csodálatos óváros, príma éttermek és ételek, nyüzsgő bazár, régészeti múzeum csodás dolgai, elképesztő udvarok, panziók az udvarokon, egy szlovén srác, aki bringával jött, városfal, bibliai történetek, tehát minden, amit egyszeri turista kívánhat…

Láttam pár napja egy fotót a bazárról. Nem hagy nyugodni a kép. A teteje szitává lyuggatva, a boltokon a redőnyök összevissza csálén, ferdén, üresség, romok, zsákok, reménytelenség. Összetört üveggömb.

Szegeden jártunk, kis városnézés, kis nosztalgia régi kedves baráttal. Bementünk a zsinagógába. Én nem ismertem korábban Löw Immánuel életét, pedig fontos tudni róla.

1854-ben született, a főrabbi fia, 25 évesen már maga van ebben a pozícióban Szegeden. Megtízszereződnek a szegedi zsidók a század végére, új zsinagógát építenek, Löw Immánuel pedig nemcsak a város vezetésének lesz megbecsült tagja, hanem felsőházi képviselő is. Tudós, köztiszteletnek örvend, folyamatosan hívják, csábítják külföldre, de Löw következetesen kitart eszméi mellett, amelynek kulcsa a zsidóság asszimilációja és a haza szolgálata ezáltal. 1944 januárjában illendően köszönti is mindenki 90-edik születésnapja alkalmából, majd gettóba teszik, már tüdőgyulladással bevagonírozzák a második transzportba, és életművének hozadékaként Budapesten nem egy másik vonatra kerül fel, hanem a budapesti izraelita kórházban halhat meg.

Megérintenek ezek a történetek, mert mondom, valahogy arra szocializálódtam/tunk, hogy minden mindig így lesz, hogy nem gyűrűzik be, hogy kibírja, hogy úgyse’ lesz olyan rossz, hogy volt ez még így se’.

Így vagyunk a márkákkal is (más is eszedbe juthat ezen a ponton, de bármi is az – abban mi nem vagyunk illetékesek). Hogy mindent kibírnak. Mert tudjuk, az erős márkát nagyon nehéz dilettantizmussal, puszta jóindulatú kísérletezéssel elrontani. Itt a Coca-Cola örök példája a new Coke bevezetéséről, amelyet könnyedén vészelt át a márka, és így közel 30 év távlatából már a feledés jótékony homálya fedi a sztorit.

De ezt gondoltuk sok magyar márkáról és vállalatról is, anno dacumál. Ikarus, Videoton, Orion, Skála, Centrum, Közért, Csemege, Gelka, Trapper, Azúr, Palma, Taurus, Alföldi papucs, biztos végtelen a sor.

Ma leginkább a gondozatlanság fenyegeti a márkákat Magyarországon. Törődünk mi a márkával, de hát nincsen rá pénz, örülünk, hogy élünk – halljuk itt is, ott is. Pedig sok mindent lehetne tenni. Elsősorban a vállaltokon belül. Mennyit foglalkoztok a saját vállalatodban márkamagatartással, ügyfélélménnyel, a márka és a cégkultúra összecsiszolásával? Ez a folyamat csak fölülről jöhet, a legfelső vezetői szintről vagy szintekről. Ebben hogyan álltok? És persze kérdés, mennyit gondozzátok az a jelentést a fogyasztóitokban.

Látunk jó példákat, keveset. Egyik régi kedves ügyfelünk frissen kinevezett külföldi vezére mesélt arról a francia étteremről, ahol a te általad hozott alapanyagot (csirke, hús, hal, zöldség) főzik meg, a létező legjobban. Profi séfek. Úgy, ahogy te azt sosem tudnád. Így akarok veletek dolgozni – folytatta. A legjobb alapanyagokat adom, talán túl sokat is néha, és azért jövök hozzátok, mert úgy tudtok ebből főzni, mint senki. Szép és nagyszerű példa, köszönöm, Denis!

Meglévő értékeink csak akkor maradnak meg, ha mindennél fontosabbnak tekintjük őket, vigyázunk rájuk, dacolva, harcolva, ha kell, hűen elveinkhez. Mert ha nem ezt tesszük, abból bizony lehet elmúlás.