– avagy milyen munkahely a Café, immár anyuka szemmel

Azon az éjjelen nem sokat aludtam. Már elaludni is nehéz volt, folyamatosan azon járt az eszem, hogy mindent összeraktam-e, és mi mindennel kell reggel megbirkózni majd. Aztán mikor végre elaludtam, azt álmodtam, hogy délután 6-kor még egy megbeszélésen ülök, és a gyerek 4 óra óta hiába vár rám a bölcsiben.

Hát így indult a ValóVilág „MéreyAndi” szériája, azaz ilyen, amikor 2 év otthonlét után elindul a magyar valóság: a gyerek bölcsiben, anya az irodában.

Minden nap.

A hihetetlen az egészben az, hogy, ez az éjszaka volt az egészben a legnehezebb. A gyakorlat, vagyis a valóság már sokkal jobban alakault. Nincs viszonyítási alapom, mert ez az első visszatérésem, de mégis úgy érzem, hogy sokan boldogok lennének, ha a munkahelyük és a kollégáik ennyire megkönnyítenék számukra mindezt.
Egyszer Iván (Gábor Iván, nagyvezérünk) azt mondta, hogy az anyukák a legjobb munkaerők között vannak, mert igaz, hogy 4-kor felállnak, és elrohannak a bölcsibe/oviba a gyerekért, de 4-ig úgy hajtanak, mint egy gép. Már akkor is azt gondoltam, hogy ez a hozzáállás megteremti azt a bizalmat, amivel az ember lánya el mer indulni a szülővé válás útján, mivel tudja, hogy lesz élet AZUTÁN is.

Ehhez hozzáadom, hogy nekem vannak a legjobb kollégáim, akik – amellett, hogy kifejezték örömüket a visszatérésem kapcsán –, tiszteletben tartják, hogy csak 4-ig tart a munkaidőm. Nem hívogatnak, nem zaklatnak. Tudják, hogy ha kell, felhívhatnak, de „csak úgy” nem teszik. No, és főnököt sem kívánhatok ennél jobbat – nem is kívánok másikat –, mert ő is pont ugyanígy tiszteletben tartja a munkaidőmet.

Persze a mindennapok dolgosak, egyből tele lett a naptáram, de nem is baj, ha a munka eltereli a figyelmemet arról, hogy mi lehet éppen a bölcsiben. Az sem baj, ha a gép előtt kell ebédelni. Sőt, az sem zavar, ha 2 órám van egy feladatra, amivel 2 napot is el lehetne tölteni. Reggel 9-től délután 4-ig a Café kapja a teljes értékű Mérey Andit, de délután 4 után már a család. És a Café számára ez így rendben van. Én pedig – bár talán még sosem voltam olyan fáradt, mint ezen az első pénteken – maximálisan elégedett vagyok ezzel.

Nem tudom, hogy fél év múlva is ilyen lelkes leszek-e, de ez a poszt nem is azt hivatott bemutatni. Most arról akartam mesélni, hogy milyen visszatérni anyukaként a Caféba.

Elmondom hát.

Nagyon jó.

Köszönöm ezt mindenkinek, aki ennyire megkönnyítette, mert biztos vagyok benne, hogy nem mindenhol olyan könnyű ez, mint itt a Caféban.