Minden ősszel – az első nagyobb esők után, de még a talajmenti fagyok előtt – szól édesapám, hogy „fiam, ideje becipelni a leandereket!” Ilyenkor nekiveselkedünk ketten-hárman, és jó egy napig hordjuk a háromtucat növényt a garázsba, meg néhányat fel az emeletre. A vizes földdel együtt egy-egy példány olyan nyolcvan kiló. Utálom a leandereket. Csakhogy belőlük élünk.

Ma egy személyes történetet hoztam nektek. Arról fog szólni, hogy mindig a varga cipője a lyukas. Sőt, rögtön levonom a sztori végi tanulságot is: nem abba kell ölnünk az erőt, hogy az elterjedt és trendi eszközöket tukmáljuk az ügyfelekre, hanem ki kell domborítanunk a meglévő erősségüket, és arra alapoznunk a márkaépítést. Például a leanderekre.

“Mindannyian amiatt a hülye leander miatt jönnek, mindegyik ezt mondja, ha kérdezzük őket. Meg kell őrülni bele, komolyan mondom.”

Édesapám igazi somogyi cselédcsaládból kiemelkedett elsőgenerációs pedagógus, aki a sors furcsa fintora révén matematika-fizika tanári pályafutását cserélte gyermektábor-vezetői pozícióra. A fonyódligeti tábort három évtizeden keresztül irányította, van némi tapasztalata az üdültetésben. Az sem csoda, hogy nyugdíjas éveit a kis üdülőházunk igazgatásával, benépesítésével kívánja tölteni. Mikor úgy hat éve nyugdíjba ment, szakmámból fakadóan ezer meg ezer ötletet dobtam fel neki, hogyan fogjuk népszerűsíteni a helyet, meg hát volt egy elvárás is, mert „édesfiammégiscsaktevagyazújságíróvagymi”.

Lett a szórólaptól a honlapon, foursquare venuen át word-of-mouth-ig minden, aztán két év múlva a szezont követő értékelésnél előjött a leander. Hogy amiatt jönnek. A leander miatt.

József és a színes, szélesvásznú leanderek

Úgy kezdődött, hogy visszatérő vendégeinkhez ellátogatott egy napra egy baráti család, és az üdülésfelelős (tapasztalatból mondom: minden esetben a családanya, jegyezzük meg!) anyukának megtetszettek édesapám leanderei. Jövő évben emiatt jöttek hozzánk üdülni családostól. Jönnek azóta is. Elmondta otthon is, képeket is mutatott mosonmagyaróvári barátainak. Ők is jönnek azóta. És a szegediek. A pécsiek. Meg a Kaposvárról egy hétvégére kiugrók. A bringakörútról beeső kerékpárosok. Mindannyian amiatt a hülye leander miatt jönnek, mindegyik ezt mondja, ha kérdezzük őket. Meg kell őrülni bele, komolyan mondom.

Persze én minden évben elmondom édesapámnak, hogy most már inkább ültessen szobafenyőt, tulipánt vagy kukoricát, mittudomén, csak cipelni ne kelljen. Vagy nevezzük át inkább a József Üdülőházat Leander Udvarnak, ha annyira szeretné. De azt is tudom, hogy a leanderekből élünk. És évente kétszer ezért ki lehet bírni a cipekedést is.