Egy vallomással kezdem. Este 21:18 van, nekem a mai napon kellett volna leadnom ezt a kis írásomat, de már így is kaptam 2 hét haladékot. Egész egyszerűen írói válságban szenvedek. Na jó, ez egy erős overstatement, mi közöm nekem bármilyen íráshoz? Soha nem írtam semmilyen semmit, ez a kis sorozat az első próbálkozásom, az első 5 bejegyzésig ment minden. Jól vagy rosszul, de ment. Aztán úgy egy hónapja megakadtam. Hű, de mennyire együttérzek a kreatív kollégákkal, akiknek határidőre kell teljesíteniük…

Egyébként írtam ma egy bejegyzést arról, hogy november 4-én töltöttem be a 11. évemet a Cafénál. De unalmas lett. Rólam szólt, és ennek a blognak nem ez a célja (azért itt most álljunk meg egy pillanatra, mert 11 év nem kevés idő… taps, éljenzés, mexikói hullám :)). Egy órányi kéztördelős le-föl járkálás után úgy döntöttem, arról a témáról írok, ami reklámügynökségi pályafutásom alatt mindig a legközelebb állt a szívemhez: a TCR kampányokról.

Hol is kezdjem… Már akkor szerettem volna erről írni, amikor jelentkeztem erre az egész blog-írásosdira. De valahogyan nem volt készen a téma. Most sincs, de valamit muszáj leadni… 🙂 Előre jelzem, csapongani fogok. Ez most egy ilyen bejegyzés.

Amikor naaaagyon sok éve elkezdtem a reklámszakmában dolgozni, azt gondoltam, hogy azt, hogy olyan dolgokat adok el a reklámaimmal, amikre nincs is szükségük az embereknek, azzal fogom kompenzálni, hogy majd jó kis TCR kampányokat gyártok. Hát erre sajnos elég sokat kellett várni. Az első próbálkozás eredménye itt látható, és bár 1.0-ás, sok szeretettel csináltuk a Café tárgyalójában, fényképezőgéppel felvéve (nem, az még nem tudott annyit, mint a mai gépek). Az eredményre viszont nagyon büszke vagyok. A médiások segítségével sikerült a kisfilmet kitenni 1-2 alig látogatott weboldalra, de azt mégis elértük, hogy abban az évben az 1%-os támogatás megduplázódott.

Lehet, hogy csak én gondolom így, de mi, magyarok kevésbé vagyunk hozzászokva azokhoz, akik „mások”. Nem tudom, mi a politikailag korrekt meghatározás a másra, talán a fogyatékkal élők. Persze tök ugyanolyanok, mint mi, csak mi bélyegezzük meg őket. Szerintem ennek az az oka, hogy a mi generációnk úgy nőtt fel, úgy szocializálódott (tisztelet a kivételnek), hogy ezeket a dolgokat ritkán látta, el volt dugva a szemünk elől, hallottuk, hogy van ilyen, de sosem láttuk. Saját magamon is éreztem-érzem, és ez nyilván az én szegénységi bizonyítványom, hogy pl. egy kerekesszékes jelenlétében nem tudom, hogyan viselkedjek, hova nézzek, mit mondjak. Szimpátiát kell mutatnom? Vagy mit vár el tőlem? Egyáltalán elvár tőlem valamit? Valószínűleg egyébként azt várja, hogy viselkedjek vele természetesen, hisz ő is ugyanolyan, mint én. Hogyan kezeljük ezt a témát a kommunikáció területén? Ti emlékeztek arra, hogy mikor láttunk Magyarországon először (asszem először) kerekesszékes embert TV-szpotban? Nem tudom, hogy a reklámszakmán kívül feltűnt-e másnak is, arra emlékszem, hogy nekem igen. Ha jól emlékszem, nem sok követte.

Lehet, hogy rosszul gondolom, de szerintem el kellene kezdenünk foglalkozni ezzel a tabutémával. Át kellene állítanunk az emberek agyát, hogy nyitottabbak, elfogadóbbak legyenek. Nézzük meg, külföldön hogy csinálják!

Oké, a következő nem TCR, és az ötlet sem újkeletű: barátság, mennyi mindent teszel meg a barátodért. De nem sok cég van, aki úgy akar sört eladni, hogy a reklámmal mindeközben példát is mutat.

A következő videó is arról szól, hogy minden ember egyenlő, egy érdekes megközelítéssel.

Zárszóként egy webvideó sorozat egy mozgássérült csaj életéről, aki próbál úgy élni, mint bárki más, de sajnos gyakran akadályokba ütközik.