A Magyar Nemzeti Filmalap nem kisebb missziót vállalt fel, minthogy a jövőben valódi közönségfilmek, zsánerfilmek készüljenek itthon állami támogatásból a jól bevált hollywoodi recept szerint, abból a szent célból, hogy újra vonzóvá tegyék a magyar filmet a magyar közönség előtt. Ennek az egy célnak alárendelt architektúrában a filmek egy átlátható, tiszta finanszírozási rendszerben, egy elismert szakmai gárda gondozásában születnek majd, és a magyar film megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez.

Ennek az új rendszernek az első tiszta gyermekeként (a keverék A nagy füzet után) látott napvilágot (vagy épp „mozisötétet”) az Isteni műszak, amellyel szemben helyzetéből adódóan igen magasak voltak az elvárások minden oldalon. Megjegyzem nem is alaptalanul, hiszen a néhány éve elkészült pilot több tízezer nézettséget, sőt kisebb rajongótábort ért el az interneten, így számomra is várományos filmként szerepelt már jó ideje.

Az Isteni műszaknak kivételes helyzete volt kommunikációs szempontból is, hiszen az új támogatási rendszer első üdvöskéjeként a nagy ígéreteknek való megfelelési vágyból fakadóan kiemelten fontos volt, hogy a film jól teljesítsen a mozi pénztáraknál is, ezért számottevő médiatámogatást is kapott.

Ennek megfelelően a film előzetese megjelent a tévében és rádióban, a fontosabb hírportálok is folyamatosan cikkeztek róla megjelenés előtt és után is, sőt országos print kampány, outdoor hirdetések és eseménymarketing is kísérték a premiert. Ugyan a kritikák vegyes fogadtatásról tanúskodtak, összességében pozitív a film mérlege, hiszen többségében 7-8 körüli értékeléseket kapott, ami mindenképpen jónak számít már az IMDB-n is, ahol egyébként szintén ezt az átlagot tükrözi a 7,4-es értékelés.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy újra közönségsiker szülessen.

Vagy mégsem?

Mindezek ellenére ugyanis a film alulmúlta a várakozásokat, az első hétvégén 5000, a második hétvégén – csökkenő tendenciát mutatva – 3000 fő nézte meg a filmet, a várt 30 – 35 000 helyett, amit anno a Kontroll az első hétvégén megugrott, pedig az sem a hagyományos hazai, könnyen fogyasztható limonádé kategória volt. A 444 részletesen foglalkozik cikkében azzal, hogy ezeket a számokat a helyére tegye, hiszen önmagukban nehezen értékelhetők a nézettségi adatok, de én is megkísérlek hozzátenni néhány gondolatot, azt vizsgálva, hogy mi okozhatta az eltérést.

Az tiszta sor, hogy az Isteni műszak útját hosszú évek gyenge filmtermése taposta ki, amelynek köszönhetően a magyar közönség szépen lassan kiábrándult a magyar filmekből. Emellett persze a vásárlóerővel párhuzamosan a moziba járási kedv is csökkent, hiszen akár otthon is majdnem mozi-élményben lehet része bárkinek a hitelre vásárolt nagyképernyős tévén a torrentről ingyen lerántott filmekkel.

Az Isteni műszak abból a szempontból is halmozottan hátrányos helyzetből indult, hogy nincsenek benne sztárszínészek, első filmes rendező jegyzi a filmet, és nem egy „besztzeller” alapján készült, ami mindenkinek a polcán ott pihen, de senki sem olvasott el. Ez egy hollywoodi produkciónál is veszélyes játék lenne, hát még itthon.

Ráadásul korhatáros filmről van szó, amivel kapásból kizártuk a családi mozizókat, és a film zsáneréből fakadóan (papíron fekete komédia) máris tovább szűkült a potenciális nézők tábora.

Mindezt nem segíti az a tény sem, hogy a bukás valamiért jobban érdekli az embereket, mint a siker. Ennek megfelelően az Index már az első hétvége után arról cikkezett, hogy hidegen hagyta a magyar nézőket a film. Ez a tipikus szenzációhajhász újságírói hozzáállás károsságának újabb tanúbizonysága, hiszen egy ilyen cikkel önkéntelenül is azt a társadalmi igazolást erősítik, hogy ha a film hidegen hagyott mindenkit, akkor engem is hidegen hagyhat. Ilyenkor persze máris rárepülnek a trollok a témára és anélkül szedik szét a filmet, hogy akárcsak az előzetest látták volna, egész egyszerűen attól a vak hittől vezérelve, hogy magyar film jó nem lehet. Ennek a gyökere pedig egyáltalán nem abban keresendő, hogy valóban nem születtek és születnek jó magyar alkotások, hanem inkább abban a társadalmi defektusban, hogy itthon hajlamosak vagyunk inkább negatívan hozzáállni a dolgokhoz, mert panaszkodni sokkal egyszerűbb, mint tenni valamit.

A magyar filmeknél jellemző ugyan, hogy később behozzák a kezdeti lemaradást, hiszen a negatív percepciót valamivel, például az ismerősök pozitív kritikáival ellensúlyozni kell. Egy magyar film esetében tehát hatványozottan fontos a szájreklám, és persze minél többen látják a filmet, annál több emberhez jut el a jó vagy rossz híre. Ebből egyértelműen következik, hogy a filmnek az igazi kasszasikerhez el kell érnie egy kritikus tömeget, amihez elengedhetetlen a jó bevezető kommunikáció. Az Isteni műszak esetében ugyan nem beszélhetünk arról, hogy ne lett volna médiatámogatás a film mögött, azonban az internetes fórumokat bújva kiderül, hogy nagyon sok emberhez így sem jutott el a film híre, maximum a sikerességét firtató cikkek egyike, de nem azzal fogják őket a moziba csábítani. Én ugyan sok csatornán találkoztam a film kampányával, de nem számítok mérvadónak, hiszen gyakorlatilag tudatosan kerestem is a megjelenéseket. Nem láttam a médiatervet, de látok rá esélyt, hogy a szélesebb közönséghez, akinek különösen szüksége van arra, hogy kézen fogva vezessük el a moziteremig, nem jutott el a film híre.

Az igyekezet, hogy egy élvezhető, szórakoztató, de mégis tartalommal, mondanivalóval felvértezett alkotást tegyenek le az asztalra, határozottan érezhető az Isteni műszakon, így számomra mind az alkotók, mind a filmalap bebizonyította, hogy nem üres beszéd volt az, amit célként meghatároztak maguknak.

Szóval mindezeket összevetve azt gondolom, hogy nem is nyitott rosszul a film, de még hosszú az út addig, ameddig újra mozitermeket fognak megtölteni a magyar filmek, mert az is jól látható, hogy nem fog azonnal visszatérni a bizalom.

Nem szabad azonban feladni, mert kitartó munkával, sok jó magyar filmmel újra felépülhet a jó kapcsolat a nézőközönséggel. Ehhez azonban intenzíven kommunikálni kell nem csak a filmeket magukat, hanem azt is, hogy paradigmaváltás történt a magyar filmiparban, és ennek megfelelően a magyar film már nem az, ami ma mindenkit óvatosságra int. A legfontosabb feladat tehát a magyar filmet egy hosszú távú, pozitív PR-kampány keretében újrapozícionálni az emberek fejében, amihez csak az egyik eszköz lesz új, színvonalas filmek bemutatása.

Végezetül még egy gondolat.

Állítólag azért nézünk inkább amerikai szuperprodukciókat, mert azokban kevésbé csalódunk. Ez egy nagyon káros és teljességgel hamis berögződés, ami az általánosan negatív közvéleményből fakad a magyar filmekkel kapcsolatban, ugyanis a hollywoodi filmek egy meghatározó része semmivel sem értékesebb, mint az itthon születő alkotások.

Persze legalább kevésbé vontatottak és sokkal látványosabbak, így inkább ezeknek szavaznak bizalmat a nézők, de azért az mégis csak abszurd, hogy két 70-es, 80-as évekbeli akciósztár B akciófilmje (aminek a magyar címe enyhén félrevezetően egy durva meteorológiai eseményre hajaz) ötször akkora tömeget mozgat meg, mint a hazai filmszakma fiatal reménységeinek nagyon is színvonalas, sőt meg merem kockáztatni, hogy világszínvonalú alkotása.

Igaz ez úgy is, hogy az Isteni műszakban is maradtak bent erőltetett jelenetek, amelyeknek éppen az lett volna a célja, hogy megidézze az alkotók által nagy becsben tartott trash mesék mestereit, valahogy mégis mesterkéltnek hatnak. Ha azonban e fölött a néhány jelenet fölött hajlandóak vagyunk átsiklani, akkor remek élményben lehet részünk.

Én bevallom sokkal jobban szórakoztam az Isteni műszakon, mint az utóbbi idők sok hollywoodi filmjén, szóval mindenkit csak arra tudok biztatni, hogy váltson jegyet a filmre, és segítsen visszanyerni a hitet a hazai filmgyártásban.