A Caféban 12 év után szerkezeti változások mellett döntöttünk. Az egyik legfőbb feladatom az volt és lesz, hogy elmondjam a cafésoknak, az ügyfeleinknek, a partnereinknek, és mindenkinek, akinek ez fontos, miért tesszük, mi is történik pontosan, ez hogyan hat egyénekre, csoportokra, miért lesz jó nekik. Most egy kicsit arról, hogy mindeközben mi játszódott bennem, hogyan éltem meg én az elmúlt hónapokat. 

Úgy érzem magam, mint amikor az ifjú hegymászó, amikor a Rögös út a Kékestetőre című kalandregény kiadására készül. Maradjunk abban, hogy mindenkinek a saját változási folyamata a legjelentősebb, még akkor is, ha ezt az utat – vagy százszor komolyabbat – ezrek tették már meg előtte.

Döntés

Azt már jó két éve érzem, hogy másként kéne szolgáltatnunk. Addig a csoport építése, átépítése és főleg a regionális terjeszkedés volt a prioritás, de erősödött bennem az “ez így kevés lesz”. Piac, ügyfelek, technológia, trendek és saját magunk. Több ok nem kell. Kerestem az utat, kerestem a szövetségeseket szervezeten belül. Lassan és ösztönösen bontakozott, sok verziót végiggondoltunk vezető barátaimmal, sokszor jutottunk zsákutcába, tévútra, de érett, formálódott, és valamikor idén nyáron kezdett igazán testet ölteni, merre menjünk. Hosszúnak tűnik ez, de nekem kellett ahhoz az érzéshez, ami azóta is hajt: nem tudom, hogy pontosan hogyan is kell a legjobban csinálni, de az irány biztosan ez. Azt érzem, elkerültem a döntési csapdákat, nem szabtam túl szűk kereteket, nem állítottam fel előzetes koncepciókat stb.

Szövetségesek

Augusztustól következett egy közel két és fél hónapos periódus: a közvetlen érintett vezetőket magam és változás mellé állítani. Ebben a szakaszban még komfortos voltam. Öt ember, teljes csendben és háttérben, hol csapatban, hol egyesével. Közös jövőkép tervezéssel, érdekek egyeztetésével, jobb és rosszabb verziókkal, hullámvölgyekkel és belendülésekkel. Ebben a szakaszban teljesen kontrolláltnak éreztem a folyamatot, magam, a többieket. Mindig biztos voltam, hogy odaérünk, megcsináljuk, és általában volt fogalmam a következő lépésről.

Bejelentés

Még itt is biztos voltam. Szeretem az eseményeket, prezentációkat, ünnepélyes fordulatokat. Sose gondoltam volna, hogy ez utólag nem sikersztoriként fogom megélni. Ma már azt gondolom, hogy még óvatosabban, még sokkal körültekintőbben kellett volna ezt csinálni. Ha ma kezdeném, elengedném a hírzárlatot, megszólítanék és bevonnék középvezetőket, véleményvezéreket előbb a szervezeten belül, engednék bepillantást a tervekbe, tovább elemezném a kockázatokat. Sokkal precízebben megtervezném jó előre a folyamatot: magának a változásnak az előkészítését, a kommunikálását. Lehet, hogy a saját elbizonytalanodásomtól is féltem, azért esett jobban hirtelen leugrani: onnan már biztos nincs vissza út. Pedig, mondom, így utólag nagyon stabil voltam azon a ponton.

Szünetek

Minden bejelentés után el kell rohannom. Néha egy hétre. Ezt is látom, hogy ezt így nem lehet. Legközelebb beköltözök egy hónapra az irodába ilyen esetben, de a várost sem hagyom el két hónapig. És megpróbálnék minden más feladatot leépíteni (ami mindig hiú ábránd). Kell erő, odafigyelés. Mert – őszintén – sose gondoltam volna, hogy ez a folyamat ennyi energiát kíván tőlem. Tudom én, hogy ismételni kell, mindent, mindenki szemszögéből, és harmadszorra is mindenki csak azt fogja érteni, amit ő akar, nem azt, amit én. Tudom, hogy ez így normális. Tudom, hogy én magam is így reagálok. Mégis váratlanul, sőt felkészületlenül ért. “Nem érti? Hát már a múlt héten is megmondtam. Akkor most megint mit akar?”

Magány

Ilyet, bevallom, korábban szinte sose éreztem. Mindig sokan vannak körülöttem, számíthatok, támaszkodhatok, megbeszélhetek. Most is csak néha jött ez a “jeges magány”, de jött. Szoknom kell. Ez is tanulság. A magányos periódusokat mindig az oldotta fel, hogy felbukkant valaki mellettem, aki pont épp energizált állapotban volt. Kicsit úgy, mint a futó segítői. Hol ő, hol a másik, hol a harmadik. Ez megy mind a mai napig. És ezért nagyon hálás vagyok a sok cafésnak. Meg azoknak a bőven több, mint partnereknek, ügyfeleknek, akik biztatnak, segítenek.

Hegy

Én ezt a változást sosem éltem meg hegyként, amit el kéne hordani. Sok a feladat, az nem is kérdés, de a hegy igazán szép nagyra a saját képzeletünkből jön össze, mi hordjuk halomba a saját kétségeinket, félelmeinket. Azt érzem, hogy rengeteget tudok egyesével mindenkinek segíteni. Nem hegyet hordani, hanem abban, hogy lebontsuk a fejekben a hegyeket. Ez a dolgom, biztosan továbbra is sok kívánnivalót hagyok tevékenységemmel magam után, de jelentem, erőm még bőven akad, gyertek bátran, és egyre gyakrabban. Bár most megint két nap Moszkva következik, de ez is csak azt jelenti, amit annyiszor elmondtam az elmúlt hónapokban: a Caféra sokan számítanak, itthon is, és sok-sok országban körülöttünk. Tartozunk nekik és magunknak azzal, hogy folyamatosan azon törjük a fejünket, hogyan is lehetne jobban szolgáltatni nekik. Többet, egyszerűen.