Nem tudok és nem is akarok úgy írni róla, hogy valójában nem a saját érzéseimről, az élményeimről írok.

Mindenkinek voltak fiatalkori vágyai. Amikor már a szakmáját gyakorolva arról álmodott, hogy egyszer, majd valamikor, de jó lenne ennek, vagy annak a közelébe kerülni, vele dolgozni, beszélni, vagy csak hallgatni, amit mond, nézni, ahogyan dolgozik.

Olyan távoli idolnak tűnt, hogy ezt a vágyat még megfogalmazni sem mertem vele kapcsolatban.

A 80-as években kézen, közön adtuk vettük az olyan amerikai filmeket, amelyeknek az itthoni bemutatója beláthatatlan messzeségben volt. Így láttam kalóz kazettán és ennek megfelelő minőségben a Szarvasvadászt (1978, Magyarországon 1990). Hatalmas szereposztás, az 1979-es Oscaron minden fontos díjat elvitt, számos jelölést kapott, köztük a legjobb operatőri munkáért.

Bennfentesen mondtuk egymásnak, hogy ez az ő filmje. Azaz inkább talán azt akartuk mondani, hogy miatta, ez a mi filmünk. Akkor még nem volt szoros kapcsolat közte és Magyarország között.

Szerencsém volt. Jókor voltam jó helyen. A 90-es évek elején jártunk. Edelényi János, készült barátja, alkotótársa Salamon Pali könyvéből, nagy amerikai-izraeli-magyar koprodukcióban filmet forgatni. Már „csak” a rendező hiányzott. Tudtuk, hogy Edelényi, a producer kire hajt. Azt találta ki, hogy megszerzik őt, legyen ez az első nagy rendezése. Túl egy Oscaron (1978. Harmadik típusú találkozások S. Spielberg), számos nagy díjon. Sikerült.

És a következő pillanat, amire emlékszem, hogy ott álltunk Ferihegyen Edelényi meg én, a film gyártásvezetője, és vártuk.

Előre láttam őt, előttem volt a vállig érő hosszú egyenes haj, a hosszúkás fejforma a borostás indián arc, a könnyű fiatalos járás és a fülemben az összetéveszthetetlen rekedtes, fátyolos hang, amin jó magyarsággal, könnyű kis akcentussal beszélt, mintha csak röviddel ezelőtt ment volna el. És persze a kicsit puhán elől képzett „S” hang, amitől még kedvesebben szóltak a mondatok.

A következő pillanatban a reptéri váróból kilépett Zsigmond Vili, az A tékozló apa (The long shadow) című film rendezője. Igen, pontosan olyan volt, amilyenre a fotókból interjúkból emlékeztem.

Csak még olyanabb. Közvetlen, nyitott, kedves, mintha mindig is ismertük volna egymást, pedig akkor találkoztunk először. És ezt még többször átélhettem. Minden újabb, neki addig ismeretlennel való találkozáskor. Mindenkivel, mindig nyitottan kedvesen, hogy a másik egy pillanatra se érezze őt többnek, magát kevesebbnek.

Pontos elképzelése volt erről a filmről. Pontosan tudta mit akar, mit miért kér. Csak azt és csak annyit, amennyit használni, látni akart. Óriási tudomány. Nagy tapasztalattal bírt, ugyan a filmezésen belül egy másik területen. Képalkotó volt. Optikákkal és fényekkel „csinálta” a képeket. Director of photography (DOP).

Akkor az új szerepben, a rendező szerepében ezt a munkát másnak engedte át (operatőr Szabó Gábor).

Mindez régen volt, soha nem gondoltam, hogy valamiért fel kell elevenítsem ezeket az emlékeket. Most maguktól tolulnak elő. Nem pontos mondatok, nem konkrét helyzetek. A hangulat, a közös munka hangulata. A könnyedség, az emberség, a szaktudás, a tanítás, a köszönet, az elismerés, a szerénység, amik minden pillanatban jelen voltak, ahol Vili megjelent.

A forgatásnak vége lett, a film elkészült, mindenki ment tovább, tette a dolgát ott, ahol korábban. Néha találkoztunk, amikor itt járt és filmes programokra hívták. Mindig ugyanolyannak láttam. Mintha az idővel szemben utazott volna, ahogyan Amerikába megy innen az ember. Alig változott valami. Kicsit talán a haja lett rövidebb. Egészen mostanáig. Mert most valami egészen, örökre megváltozott.