Néhány évig abban a szerencsében volt részem, hogy a hobbim egyben a munkám is volt: zenei újságíróként dolgozhattam. Ez volt az az időszak az életemben, amikor a bennem élő „műkedvelő szobazenész” és lelkes zenerajongó lassanként szembesült azzal, hogy a zeneipar kifejezésben nem véletlenül szerepel az ipar szó.
Hogy a profi nemzetközi és hazai zenekarok és előadók mögött üzletemberek, marketingesek és PR-sek egész hada dolgozik, sőt, adott esetben ők maguk is vérbeli üzletemberek és marketingesek – utóbbira legjobb példa Dave Grohl, a Foo Fighters frontembere. Hazai példát is tudok: szerintem Lukács Laci (Tankcsapda) is nagyon profin és tudatosan építette fel magát és a zenekarát az elmúlt 25 évben.
Félreértés ne essék: jobb esetben ez a tény semmit sem von le a zene vagy a produkció minőségéből, sőt. Az már más kérdés, amikor a háttérben dolgozó zenei producerek hoznak létre egy zenei terméket, egy tudatosan kiválasztott karakter (értsd: popsztár) számára, és azt nagyon okos PR és marketing támogatás révén adják el a célcsoportnak.
A fenti eszmefuttatás amiatt tört ki belőlem, mert a napokban megnéztem Prágában az Axl Rose-zal fellépő AC/DC koncertjét. Egy reptéren, bődületes tömeg előtt játszottak– és bár ott voltam a Foo Fighters Hyde Parkos koncertjén 2006-ban, 80.000 rajongó társaságában -, még életemben nem láttam ennyi embert sem koncerten, sem fesztiválon.
Ekkora mennyiségű zenerajongó láttán óhatatlanul megfordult a fejemben, hogy valójában mekkora pénz mozoghat a koncert mögött: a kb. 20.000 forintos belépőjegy, a 10.000 forintos pólók, a kötelezően kiváltandó fizetőeszköz (AC/DC rfid kártya, bizony), a kötelezően megvásárolandó AC/DC műanyag korsó, a koncert során változó áron (belépéskor kb 700 forint, bent a tömegben 2000 forint, a koncert végén 300 forint) kapható, világító ördögszarv…
Ekkor éreztem azt, hogy az AC/DC sokkal inkább egy nagyon jól felépített love brand, és egyben üzleti vállalkozás, mintsem a világ egyik legismertebb rockzenekara. Minden benne van: a tökéletesen beazonosítható logó, a karakteres hangzás és gitárforma (Gibson SG), egységesen végigvezetett koncepció (ördög, pokol, elektromosság), ikonikus gitáros. Érdemes megnézni a közösségi média jelenlétüket is, példaértékű, amit a Facebookon művelnek.
Mi több, az AC/DC annyira erős márka, hogy úgy is tökéletesen működik, hogy a színpadon az egyetlen „hiteles” tag Angus Young gitáros, és az énekesi posztot Axl Rose tölti be – aki a mostani okfejtés szempontjából egy másik nagyon jól felépített márka, a Guns ’N’ Roses ikonikus alakja. A közönséget a jelek szerint egyáltalán nem zavarta, hogy nem a megszokott frontember áll a színpadon.
És ez a brand a felhasználók számára szinte tökéletes terméket is kínált a bő két és fél órás koncerttel. Lehet, hogy kiábrándítóan hangzik, de azt éreztem, hogy a pénzemért megkaptam azt, amiért odamentem: hangerőt, amit letépi a fejem, lenyűgöző látványt, felejthetetlen hangulatot, Angus Young szólókat és perfomanszokat, tinédzserkori nosztalgiát.
Ezt az elégedettséget és érzést próbálja meg überelni bármelyik márka…
(fotók: Soós Levente)