(bizonyos helyeken állandósult szókapcsolat, ezért egybe írandó)
Vegyük például a Verebes Lacát. Annak idején együtt ordibáltunk egy szakadt mikrofonba a középiskolai alternatív zenekarban, közösen foltozgattuk a borzalmasan rossz dalszövegeinket, és agyaltuk ki az értelmetlenebbnél értelmetlenebb színpadi performanszainkat.
Már akkor sem értettem, hogy érettségi után miért nem tanult tovább, de nem féltettem, mert talán nálam is jobb képességű elképesztően tehetséges srác volt. A zenekar sajnos a sulival együtt véget ért, egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, de pár év múlva elvesztettük egymást. Jó tíz éven át nem is hallottam róla.
Mostanában az érettségi találkozón alig ismertem meg, vastagabb lett, és mintha alacsonyabb is, mint annak idején. Talán csak a humora maradt a régi. Amikor ugyanis rá került a sor, arról számolt be, hogy munkája elismeréseként előléptették, ezért kiemelt fokozatú Tüdőlapátoló lett az egyik gyógyszergyárban. A röhögés elültével meglepetésünkre kiderült, hogy a munkakör pontos megnevezésétől eltekintve, komolyan beszél. Az egyik gyógyszer meghatározó összetevője a marhatüdő, amely teherautón érkezik a gyárba a vágóhídról. Eddig ő maga lapátolta le a platóról a véres masszát, mostantól azonban már csak válogatja a szerveket, mert van első és másodosztályú alapanyag is.
Karácsony előtt voltunk ugyan, de nem mondanám, hogy angyal szállt el felettünk. Olyan mélységes csend telepedett az egykori osztálytársakra, mintha legalábbis egy nyers lapátolnivalót húzott volna elő a zsebéből. Hogy történhetett ez? A Verebes Lacával!
Az ő története ráadásul nem is a legszomorúbb volt aznap este. Tízből kilenc emberről kiderült, hogy a család és a gyerekek úgy-ahogy még csak összejöttek a többségnek, de a munkájukkal kapcsolatos tervekből és vágyakból nagyjából semmi sem lett, maradt a kesergés, a nyafogás és a fanyalgás. (Ja, az iskola nem egy fatornyos kisfaluban állt, hanem a Rózsadomb egyik elit versenyistállója ma is.)
Amikor pedig rám került a sor, nem győztem bizonygatni, hogy a reklámszakma sem fenékig tejfel, sőt már sertéstüdőt is láttam a szegedi gyárban, hovatovább ingyen tej sincs a kávéhoz. Azt hiszem, a társaság egyik fele gyengeelméjűnek, a másik pedig provokatőrnek gondol ma is. Analitikusabb hajlamú egykori padtársam pedig azon morfondírozott, hogy ő rólam sem hitte volna soha, hogy a tüdőlapátolásnál többre viszem. Számára a Gondviselő kifürkészhetetlenségének bizonyítéka, hogy van egy olyan szakma, ahol az ilyen szórakozott alakok is elszórakozhatnak, és ezért még fizetést is kapnak.
Nem vitatkoztam, rájuk hagytam az egészet. Legfőképpen azért mert, ha magamba nézek, be kell valljam, hogy igazuk van. Nektek nem is szeretném bizonygatni, hogy mennyire autentikus, változatos és kreatív szakma a miénk. Sokkal inkább foglalkoztat, hogy mindezek ellenére miért kesergünk, nyafogunk és fanyalgunk mi is annyit.
Ha évindítóként a „push” gombot akartam volna nyomogatni a képzeletbeli motivációs műszerfalon, akkor a „csökkenek a büdzsék és egyre több az eszkimó” gondolatkörből igyekeztem volna kihozni valamit, a „keményebben kell dolgoznunk, mint valaha” végkövetkeztetéssel. De nem véletlenül indultam „pull” irányba, ugyanis végtelenül unom, hogy nem élvezzük igazán, amit csinálunk. És ez meglátszik nemcsak rajtunk, hanem az általunk létre hozott produkción is.
Távol álljon tőlem, hogy egy blog bejegyzésben megfejtsem a problémát, inkább csak felvetnék egy kérdést, amelynek alapja egy feltételezés.
Ugye szeretjük, amit csinálunk? Óvatosan és némiképp pesszimistán a „még” szócskával is bővíthető a mondat. Ugye szeretjük még, amit csinálunk?
Mert például Verebes Laca soha sem szeretett marhatüdőt lapátolni. De megszokta és kitanulta. Sőt, mára már szakértője is lett a témának. De igazából csak a megélhetésért csinálja. És azt is láttam rajta, hogy már nem bírja sokáig. A marhatüdő lapátolás előbb-utóbb ugyanis őt fogja kicsinálni.
Meddig lehet valamit úgy csinálni, hogy nem szeretjük csinálni? Hogy nem élvezzük közben? Költői a kérdés.
Az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy egyre csökken bennünk a belső motiváció, egyre kevésbé érezzük magunkat azonosnak azzal az önmagunkkal, aki valamikor elkezdte ezt a szakmát. Mindenféle nagy szavak nélkül, egyszerűen csak azt szeretném, ha ezen tudnánk változtatni. Persze, tudom, hogy a külső körülmények – büdzsék és eszkimók – ez ellen szólnak, de nem hiszem, hogy van másik út. Ha nem fordítunk a dolgokon, hamarosan úgy fogunk tekinteni egy-egy briefre, mint Laca a marhatüdőre. Csak lapátolunk, lapátolunk és lapátolunk.
A Next – reményeim szerint – erre is egy lehetőség. Azzal, hogy az egymáshoz közeli területeken dolgozók végre egy cégben ülnek, elhárult egy csomó kulturális, informális és adminisztrációs akadály, amely eddig kódolva volt a rendszerben. De ez önmagában még nem elég. Azt kérem mindenkitől, hogy ha magában igenlő választ ad a „szeretem / nem szeretem” kérdésre, akkor menjen tovább. Vizsgálja meg azt is, hogy pontosan mi a fene akadályozza meg abban, hogy élvezze is azt, amit csinál. Fedezzük fel, határozzuk meg és mondjuk ki, hogy mi az, amin változtatni szeretnénk. Ez ügyben bármikor zavarható, megállítható, hátba vágható vagyok addig is, amíg megfelelő fórumot nem találunk a témának.
Illusztrációként pedig itt egy link a híres „Life is too short for a wrong job” kampányhoz.
Tényleg azt hiszem, hogy elsősorban rajtunk múlik, hogy minél emlékezetesebb, kreatívabb és szórakoztatóbb kommunikációt csináljunk. Olyat, amilyet szeretünk.
Verebes Lacát pedig felhívom, és megkérdezem tőle, melyik gyógyszer előállításán dolgozik, hogy még véletlenül se váltsuk ki a patikában. Mégis csak marhatüdőt lapátolnak bele.
Ja, és BUÉK!