Flóra lányom októberben lesz 2 éves. Elérkezett hát a bölcsi ideje. Két hete már el is kezdtük a beszokást. Az első két nap remekül ment. Naná, mivel szinte végig mellette ültem, és nem sokban különbözött ez a baba-mama klubtól, ahová hetente kétszer már korábban is jártunk.

Aztán szerdára kezdett derengeni neki, hogy ez mégis valami más lesz, és elkezdte a maga kis „kampányát”. Egész úton a bölcsi felé azt mondogatta:

• Anya is jön.
• Persze, hogy jövök – válaszoltam teljes nyugalommal. Nem is hazudtam, nyilván nem egyedül megy a gyerek a bölcsibe.

A következő napra aztán rájött a turpisságra, és bővült a beszélgetés:

• Anya is jön.
• Persze, hogy jövök.
• Anya nem megy sehova.

Na, erre már nem tudtam jó szívvel megnyugtatni, mert dehogy is nem mentem el. Az volt a lényeg, hogy egyre több időt töltsünk külön.

S hogy miért osztom meg ezt a személyes, ám sokak számára talán érdektelen kis epizódot az életemből? Pusztán azért, mert úgy gondolom, hogy ez tökéletesen példázza a következetes, ám ugyanakkor rugalmas kommunikáció esetét.

Mire is gondolok?

Flóra a maga bölcs, kétéves agyával tökéletesen elkészítette a helyzetelemzést: úgy alakul az élet, ahogyan ő nem szeretné, azaz anya nélkül kell lennie hosszú órákon át, szinte idegenek társaságában. A hely alapból jó, mert sok játék és sok gyerek van, no de anya nélkül…

Ebből aztán csodás könnyedséggel levezette a célt: elérni, hogy anya is ott legyen vele. (Tekintsünk el egy pillanatra most attól, hogy ez a kitűzött cél mennyire irreális, mert más makro céloknak ellentmond. Maradjunk csak a kommunikációs vonalon.)

Ezek után kialakította a stratégiát: elérni, hogy anya a bölcsiben legyen – oly módon, hogy biztosítékot kérünk tőle szóban. Mert azt már ő is tudja, hogy anya megbízható, és ha azt mondja, akkor úgy is lesz.

Az első üzenet innen már egyszerű volt: „Anya is jön.” Mi persze egyből látjuk, hogy ez nem a legoptimálisabb üzenet, de ennyi kis botlást engedjünk meg egy alig kétévesnek.

A gyakorlatban aztán már az első próbálkozás után kiderült számára is, hogy ez az üzenet nem elég precíz. Ám, amint erre rájött, egyből finomította is, így megszületett a második, immár mindent elsöprő üzenet: „Anya nem megy sehova.”

Ja, és még egyet megtett a kis hamis. A kommunikációt egész úton folytatta. Azzal a kitartással, amivel csak egy ennyi idős tud ismételgetni egy adott mondatot. Nem hagyta abba, mondta, mondta, nem zavarta, hogy 10 mp-cel azelőtt én már a napsütésre próbáltam terelni a szót. Mivel nem kapott teljességgel megnyugtató választ arra, hogy anya is ottmarad vele – azaz nem győződött meg róla, hogy átment az üzenet a célcsoportnak – folytatta, és mondta a magáét.

Összességében – én azt mondom – példásan csinálta. És ezt nem csak az anyai elfogultság mondatja velem (na jó, nem tagadom, hajlamos vagyok arra is). Ha mindenki ilyen következetesen kommunikálna, nem megijedve a nehézségektől kitartana, de ha szükséges, akkor magabiztosan finomítana (figyelem, ez nem alapvető változtatás, csak némi finomítás), akkor sokkal több világos image-ű, azaz sikeres márka lenne, és a fogyasztók is sokkal könnyebben eligazodnának.

Az, hogy végül a „kampány” nem ért célt – és Flóra lassan-lassan beszokik a bölcsibe – nem lehet a kommunikáció rovására írni. Ő, illetve a kampány mindent megtett, amit kommunikációval meg lehetett tenni, csak esetünkben ez nem volt elég. Mert a kommunikáció sem lehet önmagában mindig elég. Még az ilyen jó sem!